Életem eddigi legnagyobb facepalm története

Hetek óta az új albérletünk utáni keresgélés tölti ki mindennapjaink szabad perceit, bár anno minden egyszerűen és könnyen ment, most valahogy semmi sem akar összejönni, a kínálat ennél gyatrább nem is lehetne, a jókat pillanatok alatt elkapkodják stb., stb. Nem kívánok most ebbe részletesen belemenni majd talán később, a mai napon ezzel kapcsolatban átéltek viszont nem maradhatnak leírhatatlanul, annyira képtelen az egész, hogy még most is alig hiszem el.

 Ma délután immár rutinosan igyekeztem be egy új potenciális albérlet megkaparintása céljából egy ingatlanirodába, hogy megkaphassam a lakás tulajdonosának elérhetőségeit és mielőbb meg tudjuk nézni azt. Az ingatlanos néni bizonytalan és  hibákkal teli papírtöltésén kívül minden a normális kerékvágásban történt, majd végül távoztam is a szükséges papírral egyetemben. Az utcán azonnal fel is hívtam a tulajdonost, először ugyan foglalt volt – mint kiderült az ingatlanos szólt neki, hogy telefonálni fogok – másodszorra már végre felvette és nagyjából a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:

(Bemutatkoztam, ezt az albérletet szeretném megnézni, mikor lehetne, szóval szokásos kezdés)

– Igen, igen az előbb telefonált az ingatlaniroda, de amikor megmondta a nevét valahonnan olyan ismerős volt a Kiss Ramóna és a Daróczi név… csak nem tudom honnan… á, de megvan! Maguk már régebben jöttek megnézni a Budai úti eladó lakásomat, amit az tán az utolsó pillanatban visszamondtak.

Mivel anno tényleg nézegettünk egy lehetőség apropójából eladó ingatlanokat és pont abban az utcában, mondtam, hogy igen, így volt, de sajnos rajtunk kívülálló okok miatt nem valósulhatott meg az adásvétel.

– Bár akkor nekem azt mondta a lakás mérete nem volt megfelelő, de így ott maradtam az üres lakással, mert a többieket elhajtottam maguk miatt, így most nem szeretném, ha 1-2 hónap múlva azt mondanák, találtak mégis lakást és elmennének, én csak hosszútávra adnám ki az albérletet.

Noha az emlékezetemben lévő lakás tényleg nem volt valami nagy, nem igazán emlékeztem rá, hogy erre konkrétan rávilágítottam volna, de újra elmondtam neki, hogy az teljesen más dolog volt, ez most ugye bérlés lenne, mindenképpen hosszútávra, ezt többször is hangsúlyoztam.

– Hát jó, csak nem szeretném, ha megint cserben hagynának, ezért csak tényleg akkor jöjjenek, ha komolyan gondolják. Ez a lakás ugyan jóval nagyobb is, mint a másik, szóval tetszeni fog majd maguknak.

Nem győztem mondogatni neki mennyire komolyan gondoljuk, bár azért megjegyeztem neki ennyire drasztikus nem volt az akkori helyzet, ennyire nem hagytuk cserben. Rátértem a lényegre, mikor is lehetne megtekinteni.

– Hétfőn tudom csak megmutatni, de akkor beszéljünk meg egy olyan időpontot, ami mindkettejüknek megfelel, mert múltkor is az volt, hogy valamelyikükre várni kellett fél órát, hogy ő is meg tudja nézni és most ezt nem szeretném, ezért mondjon majd egy olyan időpontot, ami biztosan jó lesz.

Itt már kezdett kicsit gyanús lenni a dolog, hiszen mi mindenhova időben érkeztünk, de a néni váltig állította ez így volt és mi voltunk azok. Hát jó, én emlékeznék ennyire rosszul, vagy a néni sarkítja ennyire? Mindegy, megbeszéltük, hív majd hétfőn és megtárgyaljuk a további részleteket.

______________________________

Folytattam tovább kis utamat, körülbelül háromnegyed óra múlva jött az újabb hívás tőle:

– Jónapot, végiggondoltam a dolgot, most már emlékszem, hogy amikor hívni próbáltam magukat nem vették fel és amikor beszéltünk olyan laza és hepciáskodó stílusban beszélt velem, hogy ezek után elveszítették nálam a bizalmat és nem adnám meg maguknak a lehetőséget, hogy megnézzék az albérletet.

Na itt valami nagyon elgurult nálam. Beszéltünk? Hepciáskodóan? Én? Közöltem vele, hogy most már biztos vagyok benne, hogy valakivel nagyon összekever, mert én vele még csak nem is beszéltem telefonon, hiszen férfi ingatlanközvetítő által néztük meg azt a lakást és csak vele folytattam telefonos interakciót.

– Pedig maga volt az, egy rendkívül csinos hölgy és a jóképű vőlegénye.

Mondom neki, hogy ő nem is a vőlegényem. Itt már volt egy hosszú, döbbent csend, de nem adta fel.

– Na jó, hát majd egyszer az lesz…

Most már gorombább hangnemre váltottam, mondtam neki nem tudom kivel kever össze, de hogy velem nem beszélt, az hétszentség. És akkor percekig tartó hiábavaló magyarázás után leesett neki….

– Jaaaaaj, hát most már tudom honnan ismerem… hát a Barátok Köztben annak a színésznőnek Kiss Ramóna a neve, nem? Pedig én nem nézem ám, de akkor onnan volt ismerős a neve, hát elnézést, összekevertem.

Nemhogy szavakkal, de még képekkel sem lehet jellemezni azt az arckifejezést, ami akkor ült ki az arcomra….

are_you_fucking_kidding_me_by_rober_raik-d4clstk

Ezek után irónikusan megköszöntem neki nagyon szépen, hogy ilyen kedveseket és szépeket feltételezett rólam és hiába kérdeztem rá megannyiszor, ő nem tágított az elmélete mellől. Majd, mintha mi sem történt volna rátért arra, hogy akkor marad mégis a hétfő és majd hívni fog.

Na persze….

You may also like

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük