A várva-várt The Veronicas albumról

7 év – ennyit kellett várnunk, hogy az ausztrál ikerlányok, Jess és Lisa egy vadiúj stúdióalbummal rukkoljanak elő. 2012-ben ugyan megcsillant a reménysugár, hogy kiadásra kerül az új nagylemezük, mely a Life on Mars nevet viselte volna – ennek előfutára volt a Lolita (2012) című számuk -, de a kiadójuk folyamatosan visszavonta a tervezett megjelenési dátumokat, majd a huzavona végül odáig fajult, hogy a lányok megváltak a lemezkiadótól. Őszintén szólva nem igazán éreztem az övéknek ezt a dalt, így nem is bántam, hogy nem került továbbvitelre ez a vonal – bár maga az album koncepciója ígéretes volt, ezen a dalon bizony erőteljesen érződött a kiadó nyomása (gondolom nem véletlen, hogy manapság már elő sem adják).

the veronicas life on mars lom

2013-ban még felbukkant a Cross My Heart című daluk, melyet élőben adtak elő, de ennyiben ki is merült, majd el is halt egy időre az újdonságok listája. Persze amíg mi nem kaptunk semmi számdebütálást, azért nem mondhatnám, hogy lazsálással telt számukra ez az időszak, hiszen a dalszerzés és a lemezstúdió váltás folyamatosan ott volt a levegőben, csak épp nem a reflektorfényben zajlott.

Majd amikor eljött 2014 szeptembere derült égből villámcsapás látott napvilágot, hogy új kislemez készülődik, mely a You Ruin Me címet viseli. Az újdonság ereje teljes vállszélességgel söpört végig a rajongókon, személy szerint én is nagyon örültem, hogy nem az itt-ott már élőben eljátszott, vagy már részletként hallott számuk lett az első, mellyel nekikezdtek az új albumuk történetének. Na innentől kezdve aztán rendesen felpörögtek az események, dalszöveg részletek, videóklip, album megjelenési dátum, interjúk, cikkek, újabb debütáló slágerek, mint a Line of Fire és az If You Love SomeoneNovember 21-én végül megjelent a The Veronicas nevet viselő, 3. stúdióalbumuk, 14 számmal.

thevs

A letisztult albumborító mögött még letisztultabb vokálokat megjelenítő dalokat hallhatunk, melyek között 9 db még a Life on Mars elgondolásánál született meg. A lemezen alapvetően két meghatározó stílus uralkodik, melyeket egyértelműen el lehet különíteni egymástól: az electro- és szintipop, valamint az indie-sebb, lírikusabb vonal – az már más kérdés, hogy ez az éles kettősség egy az egyben lefedi-e a misztikusabb Life on Mars vonal és az új számok megoszlását, vagy sem.

Eddigi albumaik során nem igazán fordult elő, hogy ennyire széles skálájú zenei műfajok keveredjenek, hiszen a The Secret Life Of (2005) egyértelműen a pop rock, míg a Hook Me Up (2007) az electropop zenei stílust képviselte, de itt most aztán minden van!

Az egyfajta misztikus himnuszként berobbanó, blues hatású Sanctified behatárolása esetében könnyű dolgunk van, hiszen egyértelműen illik minden szempontból a Life on Mars arculatához, tökéletes felvezető intrót szolgáltatva ezzel az albumhoz. A Did You Miss Me? (I’m a Veronica) szintén gyerekjáték, hiszen anno még az albumhoz készített rövid werkfilmek alatt volt hallható. Az előfutár után szerintem újabb tökéletes koncepcióról árulkodik, hogy ezzel a beszédes címmel jön a folytatás, még ha kicsit erős is, hogy egyből az újabb rappeléses szárnypróbálgatásuk mélyvízébe löknek bele bennünket, melyet már a Popular-nél is húzott szájjal fogadtam.

Az albumhoz kapcsolódó első videóklip első néhány másodpercében felsejlő, könnyed nyárias dallamú Cruel és a második számként elérhetővé vált Line of Fire tovább viszi a megkezdett vonulatot, de a Teenage Millionairelisjessnél jön egy kisebb törés és beférkőzik egyfajt retro-szintipop keverék, mely az 1980-as éveket idézi fel lelki szemeink előtt. Bátor váltás, de a ritmusát nagyon jól eltalálták és ezért – bár felkapod a fejed – végül élvezettel hallgatod végig fülbemászó dallamát. Ezután jön egy indie hullám a Born Bob Dylan, Always és Mad Love hármassal, hozzászempészve némi country beütést, melyek közül az utolsót már többször is hallhattuk élőben előadva, valahol a Lolita korszak környékén, így egyedül ezzel vagyok bajban, most ez hová is tartozik. Egyértelműen nem újonnan született nóta (ellenben ezen stíluskategória többi résztvevőjével), de abszolút nem tartom Life on Mars kompatibilisnek sem, így leginkább olyan hozzácsapott számnak tűnik számomra, hiszen stílusilag hozza az egyik irányzat sémáját.

Számomra a következő, mindössze 3 óra alatt megírt ballada az, mely az album munkásságának tetőpontját szolgálgatja, ezért kicsit hátrébb soroltam volna kettő másik mellé – mindjárt kitérek ezekre is -, a You Ruin Me ugyanis az eddigi karrierjük abszolút csúcsa, a dalszövegéhez hasonló színvonalú sorokat eddig még nem hallottam, pedig azért dalszövegben ők mindig is erősek voltak. Bámulatosan komplex, gyönyörű és egyben szívszorító, úgyhogy le a kalappal a lányok előtt, bár a háttere miatt keserédes ez az öröm, hiszen egy elég komolyszívfájdalom ihlette.

the-veronicas-you-ruin-me-2014-new-single-premiere-full-song-listen

“‘Cause you play me like a symphony
Play me till your fingers bleed
I’m your greatest masterpiece”

More Like Me és az If You Love Someone amolyan felsőbb közép kategóriába sorolhatóak, jó refrénekkel, de nem annyira kiemelkedő elemekkel (kicsit bánom is, hogy utóbbi lesz a következő kislemezük), inkább olyan átvezető számok szerepét töltik be, hogy felkészülhess a következő extázisra. Az utána jövő két szám ugyanis az, mely az album teljes kiteljesedését jelentették nekem, szerelem első hallásra, folyamatos libabőrrel megspékelve. A Cold ugyan élőben szintén hallható volt már korábban, de így stúdiófelvétellel sokkal nagyobbat üt már a kezdéssel is, az utána következő szöveges betét pedig továbbviszi ezt a hatást. Bár ez a szöveges megoldás rettenetesen idegen volt tőlem, de az összhangja a zenével és a refrénnel együtt olyan tökéletes feelinget alkot, hogy egyszerűen elképzelhetetlen lenne sima éneklős versszakokkal. Ráadásul még fel sem ocsúdtam abból a sokkból, amit ez okozott, már itt is volt az újabb a Let Me Out-nak köszönhetően, itt a dalszöveg mellett a vokál az, ami jóval túlszárnyalja többi társát.

„How can I fight, when love is the enemy?
I don’t exist, until you release me”

A zárásra visszakacsintgatnak a country stílus felé egy aranyos, lágy dallamú, a testvéri kapcsolatot kidomborító nótával, a You and Me-vel. Az előző monumentálisabb szakasz után jelentős visszaesést jelentett, annyira eltörpült mellettük, hogy első hallgatásra abszolút nem is emlékeztem belőle semmire, de még így többszöri meghallgatás után sem sikerült kellőképpen rákoncentrálnom, nem kapott túl szerencsés helyet.

Ennél az albumnál egyetlen fájó pontom, hogy nem társult hozzá semmilyen elnevezés, egyszerűen csak hozzácsapták az együttes nevét, ami persze jelentheti azt, hogy így tudják legjobban kifejezni, mit képviselnek és milyenek is ők, de ebben az esetben is születtek már másoktól frappáns elnevezések eddig is, úgyhogy igazán illett volna kitalálni valamit.

Eddig sosem mentem bele ennyire részletesen egy-egy album elemzésébe, de mivel ők azok, akiket legrégebb óta ismerek a zenei palettámból és az első albumuk megjelenésétől gyakorlatilag végigkísértem az életüket, így ki merem jelenteni, hogy nagyon is jól ismerem őket (nagyrészt köszönhetően a róluk készített, pár évig működő és virágzó honlapomnak is). Ezért nem mehettem csak úgy el emellett a fontos momentumuk mellett, mikor is visszavonhatatlanul és határozottan megindult a karrierjük felfelé és már nem csak Ausztráliára koncentrálódnak, így reményem szerint hamarosan eljöhet az az idő is, amikor végre élőben is láthatom őket!

Na de visszatérve bejegyzésem témájára, összességében a visszatérésükhöz teljes mértékben méltó albumot sikerül a lányoknak összehozniuk, mely jóval lekörözi elődeit kiforrott hangjukkal, dallamaikkal és dalszövegírási képességükkel, úgyhogy csak így tovább!

You may also like

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük